Eltűnhet a kereszténység a Közel-Keletről?
A fizikai üldözések, a radikális iszlám, a muzulmán többséget szolgáló diktatúrák és a Nyugat passzivitása következtében a kereszténység lassan, de biztosan eltűnik a Közel-Keletről. Pedig nekünk, nyugatiaknak felbecsülhetetlen a kulturális tartozásunk a térségben élő keresztények felé. Krisztus első követői is „keleti keresztények” voltak. Imaházaik közel kétezer évvel ezelőtt épültek – amikor Európa még a pogány vallások földrésze volt. A keresztények jelenléte a Közel-Keleten hatszáz évvel előzi meg az iszlám megjelenését. A folyamatos diszkrimináció és a fizikai üldözések ellenére is mindeddig folytonos volt a jelenlétük a Földnek ezen a pontján. Didier Martiny francia rendező az ARTE francia csatornán sugárzott dokumentumfilmje a keleti kereszténység modernkori hanyatlását dolgozza fel. A Hetek cikke.
A 20. század elején még minden negyedik közel-keleti ember keresztény vallású volt. Napjainkra 11 millióan maradtak a muzulmán hívők 320 milliós tengerében. Mára – Libanon kivételével – minden országban elenyésző kisebbségben vannak. A Közel-Kelet ismét lángokban áll, a nyugati hatalmak azonban nem tulajdonítanak semmilyen stratégiai jelentőséget az ott élő keresztényeknek. A kérdés az, hogy van-e egyáltalán jövőjük a szülőföldjükön?
„De kik ők?” – teszi fel a kérdést Pascal Gollnisch, a Támogatás a Közel-Keleti Egyházaknak elnevezésű szervezet vezetője. „Bennünket, nyugatiakat meglepetésként ér a létezésük? Pedig a nyugati kereszténység létezése a nagyobb talány!
A kereszténység a Közel-Keleten jött létre – ezek a hívők az első damaszkuszi, alexandriai, antiókiai hívők örökösei. Itt már akkor virágzott a kereszténység, amikor Európában még druidák kevergették mágikus italaikat.”
Az egyik ok, amiért a keleti kereszténység veszélyben van, az hogy a muszlimok folyton a Nyugattal, a „hódítókkal” azonosítják.
A keleti keresztények három fő csoportja a római katolikusok, a helyi pátriárkák által vezetett közösségek és a független protestáns-evangéliumi gyülekezetek. A második csoportba alapvetően hat különféle keleti keresztény felekezet tartozik: a bizánci, az örmény, az asszír (nesztoriánus), a káld vagy káldeus, a maronita és a kopt irányzat.
Elfeledett hívők
Bár a kereszténység egészéhez mérten kevesen vannak, a keleti hívők eltűnése globális veszteséget jelentene az egyház és a zsidó-keresztény kultúrkör számára – Jézus első híveinek a helyi örököseit veszítenénk el.
„Mi nyugatiak gyakran elfelejtjük, hogy ők is léteznek” – mondja Timothy Radcliffe angol domonkos szerzetes. „Ha eszünkbe jutnak, akkor meg elszégyelljük magunkat. Rettenetes paradoxon ez – a Közel-Keleten a Nyugatot látják bennük, ezért üldözik őket, a Nyugat pedig a saját szekularizációja miatt nem akar közösséget vállalni velük.”
„A 20. század elején a Nyugat arra igyekezett rávenni a keleti keresztényeket, hogy hozzanak létre egy saját államot a Közel-Keleten” – mondja Jean-Francois Colosimo francia vallástörténész. „De a Nyugat újra és újra nem tartotta be a támogatásukra tett ígéreteit.
A keleti keresztények helyzetének megértéséhez mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy ők évszázadokon keresztül a Nyugat és az iszlám ütközőzónájában éltek.
„A keresztények nem a muszlimok után jöttek ide” – szögezi le Victor Assouad, közel-keleti jezsuita elöljáró. „Ők az iszlám előtti időből származnak. Ők az őslakosok, akik eleinte baráti módon üdvözölték a muszlimokat.” Amikor azonban az iszlám meghódította a térséget és már a kalifák írták a törvényeket, a keresztényeket másodrendű polgárokká, alattvalókká tették, úgynevezett dhimmi-státuszba helyezték. A diszkrimináció részeként máshogy kellett öltözködniük, különadók sújtották őket és nem tölthettek be komolyabb állami tisztségeket sem.
A 15. századtól megjelenő oszmán–török kalifátus időszaka alatt is ez az úgynevezett megtűrt státusz maradt érvényben. A 19. század végétől azonban egyre erősödtek a nacionalizmus azon hangjai, amelyek szerint csak muszlim hitűek lehetnek a kalifátus hűséges alattvalói – mutat rá Didier Billion francia politológus. Ettől kezdődően csak hithű muszlimok lehettek „igazi” törökök. Musztafa Kemal
Atatürk, a modern Törökország alapítója is ezt a koncepciót támogatta – a nemzetiség és vallás fogalmai nem voltak elválaszthatóak egymástól.
A diszkrimináció és megbélyegzés hosszú időszakát szükségszerűen követte a fizikai üldözés is. A törökök 1915-ben mintegy másfél millió, többségében keresztény örményt pusztítottak el egy szisztematikus népirtás keretében. Az első világháború idején további 275 ezer asszír keresztényt gyilkoltak meg.
„Ma is vannak olyanok, mint az ISIS, az Iszlám Állam hívei, akik szerint a keresztények nem valók a Közel-Keletre” – teszi hozzá Gollnisch.
„Vagy térjenek át az iszlámra, vagy menjenek el, vagy meg kell őket semmisíteni.” Az ISIS felemelkedése Irak és Szíria területén, illetve az iszlám kalifátus létrehozásának víziói szörnyű erőszakhullámot szabadítottak el a térségben a keresztényekkel szemben.
Obama felelőssége
2014 júniusában az Iszlám Állam megtámadta az ősi város, Ninive körzetét, és elfoglalta Moszult, Irak második legnagyobb városát. A keresztények menekülni kényszerültek. „Mindent hátra kellett hagynom odahaza, Ninivében” – meséli Rami Paulus. „Azzal, hogy el kellett hagynom hazámat és őseim földjét, az Iszlám Állam engem is megölt. Az egyetlen megoldás a fegyveres ellenállás az ISIS-el szemben. A fiataljainknak nem menekülttáborokban kellene lenniük. Harcolniuk kell!”
Barack Obama elnök
„A közel-keleti kereszténység pusztulása már egy ideje zajlik” – állítja Myriam Benraad író és Közel-Kelet szakértő. „Irakban Szaddám Huszein hatalomra kerülésekor másfél millió keresztény élt. A diktátor nem látott bennük veszélyt – közülük többen komoly politikai tisztségeket is kaptak. Amikor Szaddám megbukott, a keresztényeket üldözés érte.
Az amerikai elnök szerencsétlen fogalmazása, miszerint az amerikai katonák az »új keresztesek«, szintén több ezer keresztény halálát eredményezte. A szunnita felkelők szemében ők voltak a Nyugat előretolt helyőrsége.”
„Tudatosan és szisztematikusan számolják fel a keresztény jelenlétet (Irakban)” – állítja Imad Nouri Elias, a moszuli Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója. „Meddig kell még az Iszlám Állam fenyegetéseivel és hazugságaival együtt élnünk? Évszázadok óta szenvedünk – csak azt akarjuk, hogy a gyermekeinknek legyen jövőjük!”
„A nevem Dániel Selgur, én decemberben jöttem, hogy csatlakozzam a Dwekh Nawsha-hoz (jelentése: akik feláldozzák magukat – az Iszlám Állam ellen harcoló keresztény fegyveres csoport Irakban). Korábban a piacon árultam kenyeret, az előtt pedig geológus voltam. Mi keresztények többnyire pacifisták vagyunk. Békét akarunk, biztonságot. Nem szeretünk harcolni, másokat bántani. De ami sok, az sok. Tennünk kellett valamit. Otthon ülve semmit sem tudtunk tenni. Talán más asszír keresztények is látják a példámat és ők is visszatérnek a szülőföldjükre.”
Törökország és Egyiptom elvesztése
A 20. század elején a török keresztények alkották a legnagyobb keresztény közösséget a Közel-Keleten. Ma már csak néhány ezerre tehető a számuk. Az első világháború idején ugyanis lezajlott a modernkori történelem egyik legnagyobb népirtása – a törökök másfél millió örmény és további 275 ezer asszír keresztényt gyilkoltak meg.
Napjainkban Erdogan elnök a szavak szintjén ugyan védelmezi a keresztény kisebbséget, a valóságban azonban sohasem ismerte el az asszír, a protestáns és az evangéliumi keresztény közösségeket. Kormányzása idején több keresztény templomot is mecsetté alakítottak át.
Egyiptom 90 milliós népességének 6-15 százaléka keresztény – a pontos számról tabu beszélni az országban, de az bizonyos, hogy napjainkban ők alkotják a legnagyobb keresztény közösséget az arab világban. Ezek a többnyire kopt felekezethez tartozó keresztények az első, második és harmadik században keresztény hitre tért egyiptomiak leszármazottai. Gamal Abden Nasszer, a modern Egyiptom második miniszterelnöke az ’50-es és ’60-as években még a pánarab eszmét hirdette. Ekkoriban nagy népszerűségnek örvendett ez az arab világ egységét zászlajára tűző idealista nézet. A pánarabizmus modern és békés, szocialista arab államokat szeretett volna látni a térségben.
Ez az ideológia azonban elbukott (részben talán a nyugati országok támogatásának a hiányában), és az 1980-as évek végétől a nacionalista és iszlamista eszmék váltak egyre népszerűbbé az arab világban. Az iszlamizmus pedig már nem hagy semmilyen szerepet a kereszténységnek. Nasszertől Mubarakig az egyiptomi kormány a muszlim többség szolgálatában állt. 1971-ben Anvar Szadat elnök beleíratta az iszlám saría törvényt az alkotmányba. 1981-ben pedig az egyiptomi kopt vezetőt száműzték az országból.
Az alkotmány 1952 óta kizárja, hogy egy keresztény lehessen Egyiptom miniszterelnöke, államelnöke, illetve bármilyen más, magas rangú politikusa. A templomokban még a közelmúltban is egy WC felújításához elnöki rendeletre volt szükség. A keresztények Egyiptomban is másodrendű polgároknak számítanak – megtűrt, dhimmi státuszban tartják őket.
„Az egyiptomi keresztények számára voltak már sokkal rosszabb időszakok is” – mondja Eveque Biman, a Deir el-Malak Michael apátság vezetője. „Igen, közülünk többeket megölnek, ők a mártírjaink. A keresztényeket támadások érik, és fel is gyújtanak templomokat. Mégis itt vagyunk! Szeretnék üzenni valamit az európai, a nyugati embereknek. Egykoron csodálattal töltött el a demokratikus értékekről és az emberi jogok tiszteletéről vallott nézeteitek. Éppen ezért döbbentem meg annyira, amikor láttam, miként reagáltatok a Nigériában elkövetett szörnyű gaztettekre. Egész falvakat égettek fel ott – az ott élő emberekkel együtt – és ti nem tettettek semmit.
Aztán Irakban is – egész falvakat perzseltek fel – jazidi és keresztény embereket öltek meg. A mártírjainknak elvágták a torkát, Etiópiában és Líbiában.
Megint csak semmi. Semmi érdemi reakció. Amikor a párizsi újságnál történt incidens, akkor viszont több millió európai, köztük állami vezetők egyszer csak elítélik a bűncselekményeket és szörnyülködnek. Mintha a francia vér lenne csak fontos – de mások vére nem az. Nagyon sajnálom, de elvesztettétek a hiteleteket nálunk. Ne gyertek ide demokráciára tanítani bennünket, ne akarjatok tanítani minket az emberi jogokra.”
Van jövő a polgárháború után?
Libanon az egyetlen olyan ország a Közel-Keleten, ahol a keresztények nem elenyésző kisebbségben vannak. Az elsősorban maronita felekezethez tartozó hívők a lakosság 43 százalékát teszik ki. Libanon az egyetlen a térségben, ahová 1860-ban európai (francia) csapatok azért vonultak be, hogy fizikai védelmet nyújtsanak a keresztényeknek – a drúzokkal szemben. Ez volt az első, jogilag is igazolt modern kori humanitárius célzatú nyugati intervenció.
Recep Tayyip Erdogan török elnök
A franciák az akkor egy közigazgatás alá tartozó Szíriát és Libanont szétválasztották – az utóbbiban egy keresztény többségű államot hozva létre. 1943-ban törvénybe is iktatták, hogy a főbb kormányzati tiszteket is megosztják a keresztények és muszlimok között. 1975-től azonban egy szörnyű, 15 éven keresztül tartó polgárháború következett, amely kétszázezer ember életét követelte. A polgárháborút követően a keresztények befolyása szinte megszűnt – a hatalom a Szaúd-Arábiához igazodó szunnita és az Iránhoz hűséges síita muszlimok kezébe került át.
„Kereszténynek lenni mindig is egy veszélyeztetett életforma volt” – mondja egy libanoni hívő. „Most ez a veszély az ISIS. Korábban az Oszmán Birodalom jelentette ugyanezt a veszélyt.”
Szíriában a lakosság 8 százaléka keresztény. Az 1970-es hatalomra kerülésétől kezdődően az Aszad-dinasztia mesterien használta a vallást a lakosság manipulálására. A polgárháború idején a keresztény vezetők többsége a kormány oldalára állt, egy iszlamista hatalomátvétel ugyanis minden bizonnyal az üldözést és pusztulást hozta volna el a közösségeik számára. Míg a háború előtt Szíria 23 milliós népességéből 1,8 millió keresztény volt, mára néhány százezren maradtak. A hazáját már elhagyni kényszerült 6 millió szír menekült közül körülbelül egymillió a keresztény hívő. Ők az általuk kereszténynek vélt Nyugatra menekültek, de valójában egy szekularizált világba érkeznek meg, ahol gyakran hamar elveszítik a kulturális identitásukat.
„A keleti keresztények jövője keleten van” – szögezi le egy keleti keresztény vezető. „Nem szabad őket arra bátorítani, hogy hagyják ott a szülőföldjüket. Nekik itt a helyük, a küldetésük.” (Az ARTE televízió dokumentumfilmje augusztus 31-ig érhető el szabadon a csatorna oldalán.)
Hetek / Pátkai Mihály
http://www.atv.hu/kulfold/20160812-eltunhet-a-keresztenysega-kozel-keletrol
dél-arábiai apostoli vikárius tette közzé, aki szerint egyértelmű, hogy vallási indítékú bűncselekmény történt. „Tudtuk, hogy a helyzet nehéz, és hogy a már korábban is megtámadott nővérek bizonyos kockázatot vállaltak – fogalmazott a püspök. – Mégis úgy döntöttek, hogy maradnak, bármi is történjék, mert ez részét képezi a lelkiségüknek. Másrészt világos volt, hogy a környék nem biztonságos, még ha nem is voltak különleges előjelek, és nehéz hírekhez jutni.”
a CDU/CSU pártszövetség parlamenti frakcióvezetője szerint a németországi muzulmán szervezeteknek el kell határolódniuk a keresztények elleni támadásoktól.
