Nem orrhosszal vezet, hanem messze „veri a mezőnyt” a kereszténység az üldözött vallások sorában. A nyugati világban biztosított ugyan a több-kevesebb vallásszabadság, ám a keresztények alig negyede él fejlett demokráciá­ban. A totalitárius rezsimek és a szélsőséges vallási ideológiák képviselői eközben tűzzel-vassal irtják a Biblia tanításait, és üldözik azok követőit – akár tényleges, akár névleges keresztényekről van szó.

Amikor Nagy-Britanniából vagy Franciaországból olyan hírek érkeznek, amelyek a muzulmán kisebbség jogaival kapcsolatosak, vagy azzal, hogy a szikhek viselhetik-e a turbánjukat munka közben, nem gondolunk arra, hogy a világon a vallási üldözés kategóriájában elkövetett cselekmények 75 százaléka keresztényekkel szemben történik. Nemrég jelent meg azonban három amerikai szerző hosszú kutatómunkája eredményeképpen egy hiánypótló írás a napjainkban zajló keresztény­-üldözésről. A száraz tények mellett valódi emberek valódi történeteivel mutatják be a kínai, észak-koreai, vagy éppen az iszlám területeken élő keresztényeket érő mindennapi fenyegetést.

A Persecuted: Chronicles of the Global Assault on Christians (Üldözöttek: A keresztényeket érő globális támadás krónikája) című könyv szerzői hosszú évek óta foglalkoznak a vallásszabadság kérdésével. Paul Marshall a washingtoni Hudson Intézet Vallásszabadság Központjának munkatársa, és többször szólalt fel a vallásszabadság védelmében az amerikai kongresszusban is. Nina Shea harminc éve emberi jogokkal foglalkozó jogász, és szintén a Hudson Intézet vezető munkatársa. Lela Gilbert pedig, aki többek között a Jerusalem Post és a Weekly Standard szabadúszó munkatársa, maga is több mint hatvan könyv szerzője, és régóta publikál a zsidóság és a kereszténység egymáshoz való viszonyáról.

A könyv több mint négyszáz oldalon számol be arról, hogy hogyan csökkent töredékére a kereszténység az egyik bölcsőjét jelentő kis-ázsiai Törökországban, vagy Iránban, hogyan szűnt meg szinte létezni Szaúd-Arábiában, de arról is, hogy a kemény üldözés ellenére növekszik a hívők száma Észak-Koreában és Kínában is. A legnagyobb keresztény közösségek Dél-Amerikában, illetve Kínában vannak, és a létszámokat tekintve a mai napon egy átlag keresztény minden bizonnyal egy brazil vagy nigériai nő, esetleg egy kínai gyerek lenne, ha csak a statisztikát tekintjük. A mai keresztények többsége ugyanis nő, és nem fehér bőrű.

Az üldözők azonban nem válogatnak nem, vagy bőrszín alapján. A szerzők szerint három alapvető oka van a keresztények üldözésének. Az első a politikai kontroll utáni vágy, ez legfőképpen a kommunista, illetve a volt kommunista országokra jellemző. A Dél-Ázsiában leginkább uralkodó üldözési ok a buddhizmus vagy hinduizmus elsőbbségének megőrzése, a harmadik fő ok pedig a radikális iszlám kényszere a vallási dominanciára. Ez utóbbi a szerzők szerint egyre növekvő globális válságot generál. Nem véletlen, hogy a könyv fele erről a térségről szól.

Horrorisztikus történetek azonban minden említett országban előfordulnak. Észak-Koreában pár évvel ezelőtt még gyakran azonnal főbelőtték azokat a hívőket, akiknél egy igazoltatás során Bibliát találtak. Iránban a tavaly szeptemberben szabadon engedett Júszef Nadarkhani három évig ült a siralomházban azért, mert nem volt hajlandó abbahagyni a prédikálást. Pakisztánban, Asia Bibi azért nem találkozhat öt gyermekével, és néz szembe a halálbüntetés rémével, mert nem tagadta meg a hitét. Kínában pedig, amelyről a nyugati média igyekszik elterjeszteni, hogy a legújabb vallási reformok „enyhülést” hoztak a vallásszabadság korlátozásában, egy nyolcvanéves katolikus pap pusztán életmódjával olyannyira sértette a kommunista rezsimet, hogy a mai napig sem biztosak benne a rokonai, hogy él-e még. Afrika sem maradhat ki a sorból: a keresztények még mindig élénken emlékeznek azokra a terrortámadásokra, amelyek során a tavalyi év elején tizenegy hívő égett halálra, és legalább húsz súlyosan megsérült, amikor egy istentisztelet során terroristák gránátokat robbantottak az összejövetel helyszínén.

A kevésbé brutális történetek azonban nem kevésbé veszélyesek. Törökországban a keresztények elnyomása leginkább a bürokrata rendszer útvesztői és előírásai segítségével valósul meg. Ezekkel ugyanis képesek elérni, hogy a közös­ségek ne állan­dósulhassanak. Hasonló módszerrel operálnak a volt kommunista országok, így Oroszország, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Azerbajdzsán, Grúzia és Fehéroroszország is, itt ugyanis a „listázz és ellenőrizz” módszerek lehetetlenítik el a közösségek életét, amelyek ártalmatlannak tűnő regisztrációval indulnak, majd bizonyos csoportok hirtelen igen kedvezőtlen helyzetben találják magukat.

Ugyanez a regisztrációs kötelezettség Kubában is megvan. Az új közösségeknek arra is figyelniük kell, hogy ne duplikáljanak olyan tevékenységeket, amit más, az állam által elismert gyülekezetek már végeznek, ekkor ugyanis megtagadják tőlük a működéshez való jogot. Nem lehet egymás mellett két kilométeres távolságon belül két gyülekezet, és az állam azt is meghatározza, hogy hányan járhatnak az összejövetelekre. Belorussziában például az Új Élet Gyülekezet évekig küzdött azért, hogy engedélyt kapjon a kormánytól, hogy saját épületükben összejöveteleket tarthassanak – hiába feleltek meg a törvényben felsorolt milliónyi kritériumnak, ezt az engedélyt mégsem kapták meg, sőt, a hatóságok a saját pénzen felújított épület lerombolásával fenyegettek. A 2002-ben indult harcnak a mai napig nincs vége, a hatóságok még a nemzetközi nyomás ellenére sem engednek.

Észak-Koreában a kereszténységet az állami vezetők köré kiépített kultusz váltotta fel. Itt is növekszik azonban a titkos keresztények száma, akik azonban nem közösséget alkotnak, hanem egyedül kénytelenek küzdeni – a besúgók miatt szinte senkinek nem beszélhetnek arról, hogy hívők. Olyannyira nem, hogy már azért munkatáborba hurcolják az egész családot, ha csak a gyanúja felmerül annak, hogy valakinek Bibliája van. Az Egyház létszámában bekövetkezett növekedés az általános országos éhínségnek köszönhető, ugyanis ezzel kapcsolatosan az állam megengedte keresztény segélyszervezeteknek is, hogy küldötteket delegáljanak, így ha lassan is, de fejlődésnek indult a közösség. A gazdasági érdekek bizonyos szinten enyhítették a kommunista rezsimek elnyomását a keresztényekkel szemben, ám ez az enyhülés mindössze államilag elismert és ellenőrzött egyházakba terelést jelent.

Igen súlyos a helyzet azokban a volt szovjet utódállamokban, ahol nem sikerült a demokratikus fordulat, mint például Litvániában vagy Észtországban. A fejletlenebb utódállamokban a kommunista maradványok mellett gyakran dupla nyomás van a keresztényeken, ugyanis számos ország ezek közül muzulmán többséggel is rendelkezik. Csecsenföldön például 2009-ben egy autóban holtan találtak két keresztény aktivistát, akik gyermeksegélyezési programokban és gyermektáborok szervezésében dolgoztak együtt. Kíméletlenül agyonlőtték őket. Később a híradásokból kiderült, hogy muzulmán hitről áttért keresztényekről van szó, akik egyáltalán nem voltak aktívak politikai szinten.

Oroszországban a keresztényeket gyakran a szélsőségek, szekták és kultuszok elleni küzdelem jegyében terrorizálják. Kalugában például nemrég fegyveres kommandósok és egy sereg rendőr özönlötte el a helyi gyülekezet istentiszteletét, lezártak minden kijáratot, és közölték a megrémült közösséggel: bejelentés érke­zett, hogy szélsőséges irodalmat terjesztenek. A 2009-ben létrehozott Állami Vallástudományi Szakértői Tanács a neoprotestáns pünkösdi mozgal­­maknak a következő besorolást adta: „éretlen, mágikus és okkult rendszer, pszichológiai manipulációs elemekkel. Biblia-ellenes tanítás, amely a pásztorai meggazdagodását segíti elő, és pogány kultuszok hamis tanításainak elterjesztését”.

Indiában sem kell sok ahhoz, hogy véres támadások érjék a keresztényeket. Egy félreértés miatt 2008-ban brutális erőszakhullám kezdődött Orissza tartományban, amelynek eredményeképpen házak ezreit gyújtotta fel a dühödt tömeg, legalább negyven ember meghalt, és két évvel később, 2010-ben találták meg azt az eltűnt hatvan nőt, akikről kiderült, hogy szexrabszolgának adták el őket. A támadások következtében tízezrek menekültek el otthonaikból. A hatóságok még az olyan brutális gyilkosságokat sem vizsgálják ki, mint Rajendra Digal édesapjának a halála. Az idős úriember visszamerészkedett a házába és boltjához, ahonnét elmenekültek a támadások miatt, ám a támadók leszállították a buszról, elvették a jószágait, amelyekből egész éjjel tartó lakomát rendeztek az erdőben. Digal apjának holttestére nem sokkal később találtak rá – az egész teste savval volt megégetve, és kitépték a belső szerveit is. A rendőrség pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta a bejelentést.

A sort hosszan lehetne folytatni. A szerzők szerint egész enciklopédiányi terjedelmet meg lehetne tölteni a keresztényüldözésről szóló tör­ténetekkel, és nem is kellene időben pár évnél korábbra visszatekinteni. A könyv mindannyiunk számára kö­telező olvasmány lehetne, ugyanis a tendenciák nem pozitív irányba változnak, és nem lehet biztosan tudni, hogy a nyugati világban fellelhető, törékeny vallásszabadság meddig áll még fenn.

http://hetek.hu/hit_es_ertekek/201306/listazastol_a_fobelovesig