Jászberényi Sándor, Kairó 2013. 04. 12. (XVII/15)

Kairó Abaszéja nevű kerületében a főutat botokkal és késekkel felfegyverzett férfiak zárják le. A háttérben fekete füstfelhők gomolyognak az ég felé. Ég a legnagyobb keresztény katedrális az országban, a kaput feldühödött és felfegyverzett muszlim tömeg veri.

„Nagyon mérgesek. Ne erre gyere!”– mondja Matt, a Wall Street Journal újságírója, akivel szembetalálkozom, ahogyan éppen jön kifelé a tömegből. Nem igazán van időm mérlegelni a szavait, mert istenesen hátba rúg az egyik iszlamista, úgy három métert repülök előre. Többen ugranak közénk a normálisabbak közül, és lökdösnek az utca bejárata felé. „Kik ezek? – kérdezem. – Szalafik?” „Nem. Egyszerű bűnözők” – kapom a választ egy férfitől, aki a boltja előtt áll. „Félnek, hogy ha fényképeztek, a rendőrség könnyebben azonosítja be őket.”

Egy Molotov-koktél csapódik neki a katedrális kapujának, a lángja jól megvilágítja az ezres tömeget. Látunk rendőr- és tűzoltókocsikat. A rendőrök könnygázt lőnek a katedrális felé.

A tornyon álló, megvilágított kereszt kialszik.

A szektariánus erőszak kora délután kezdődött. A kopt keresztények eltemették a halottaikat, akiket Khoszúszban gyilkoltak meg egy muszlimok és keresztények közötti fegyveres összecsapás során. A gyászmise után támadták meg a békés keresztény tömeget, amely visszamenekült a katedrálisba.

A katedrális masszív, nagy területű, erődszerű építmény. Acélkapui tartják a tömeget. Folyamatosan dörögnek a fegyverek, felismerni a Mossberg sörétes puskák hangját.

„Van egy ötletem” – mondja a kolléga. „Lógjunk be a katedrálisba.” Kissé hitetlenkedve nézek rá, tekintve, hogy rajtunk kívül körülbelül kétezer feldühödött muszlim is éppen ezt tervezi, lincselési szándékkal. Bólintok.

Fél órán keresztül, nagy ívben kerüljük meg a katedrálist, míg egy nagyrészt koptok lakta résznél meglátunk egy barna fémkaput. A kapu mindkét oldalára a kereszt jelét festették. Nyitva van, de óriási a tömeg előtte. Keresztény férfiak próbálnak bejutni, hogy „életük árán is megvédjék a szent helyet és a keresztet”. Hogy igazolják, hogy valóban keresztények, sokan derékig vetkőznek, hogy láthatóvá váljanak a testükön a tetoválások (erről lásd keretes írásunkat).

Összepréselődve, majdnem eltaposva, hangosan kiabáljuk, hogy „külföldi újságírók vagyunk”. A tömeg ezt úgy interpretálja, hogy keresztények, ezt kiabálják az első soroknak, akik gyakorlatilag keresztülpréselnek bennünket a bejárati kapun. Bent vagyunk.

A kapu belső oldalánál rémült tekintetű férfiak állnak, kezükben botokkal. Nem kell mondaniuk semmit, tudjuk, merre kell mennünk. Sűrű fekete füst száll a főkapu irányából, és a könnygáztól alig látunk. Feltesszük a gázmaszkot.

Hogy a katedrális belsejéhez érjünk, át kell haladnunk egy boltív alatt. Zsoltárok hangját halljuk – többen imádkoznak és énekelnek. A főbejárat előtt nagy tüzek égnek, és a körülbelül hat méter magas kőfalon emberek állnak. Köveket dobálnak az iszlamistákra, akik sörétes puskákkal lőnek vissza. Nagy a tömeg a falakon, úgy érezzük magunkat, mint egy középkori ostromban. Egyszer csak, hosszú, fehér csíkot húzva maga után, egy könnygázgránát szeli át az esti égboltot, és beesik az udvarra.

„Nem hiszem el, hogy minket lőnek a rendőrök” – kiabálja egy félmeztelen fiatal fiú, a kapu felé rohanva. Pisztolyok hangját halljuk.

Egy vérző arcú fiút húznak velünk szemben, vissza a katedrális felé. Söréteket kapott az arcába, az egyik szeme biztosan kiment. A katedrálist szükségkórházzá alakították át, oda hordják be a sebesülteket. Bekötött fejű férfiakat fotózunk odabent. Muszlimokkal is találkozunk, akik önként álltak be a védők közé, mert fontosabbnak tartják, hogy egyiptomiak.

Arra a kérdésünkre, hogy pontosan kik is támadják a katedrálist, több választ is kapunk. Elhangzik, hogy a kormányon lévő Muzulmán Testvériség titkos hadserege ostromol, akik szeretnék elterelni az ország égető gazdasági problémáiról a figyelmet, de hallunk olyat is, hogy a szélsőséges szalafi imámok tüzeltek fel és küldtek a kerületbe embereket, vérváddal. A tények a következők: ismeretlen tömeg támad egy keresztény templomot és annak híveit, a rendőrség pedig nem oszlatja fel ezt a tömeget, sőt, könnygázt lő be a bennrekedt hívekre.

Lényegtelen, hogy két halott és száz súlyos sebesült után majd a Muzulmán Testvériség pártja, a Szabadság és Igazság Párt közleményben szólít fel a megbékélésre, elítélve az esetet, hogy nyolc óra attak után a rendőrség végül hajlandó helyreállítani a rendet. Az, hogy ilyesmi lehetséges Kairóban, sokat elárul arról, hogy milyen kilátásai vannak az ország keresztényeinek.

Kopt kereszténynek lenni mindig is hátrányos helyzetet jelentett a zömében muszlimok lakta Egyiptomban, de az igazi vallási üldözést és a folyamatos szektariánus erőszakot a forradalom hozta el. Szélsőséges iszlamista csoportok százai kerültek ki a szekuláris Mubarak-kormányzat börtöneiből és kapcsolódtak be az ország politikai életébe. Bár az országot jelenleg vezető Muzulmán Testvériség határozottan mérsékelt iszlamista szervezetként pozicionálja magát, mind ez idáig késlekednek biztosítani az országban élő, körülbelül tízmillióra tehető kopt keresztények védelmét és jogait.

Jelenleg minden hónapra jut egy fitna, melyben általában kopt keresztények üzletei gyulladnak fel vagy keresztény parasztokat űznek el földjeikről. Nem ritka a vérvád sem: gyakran olyan pletykák robbantják ki az ilyen leszámolásokat, hogy például keresztények raboltak el muszlim nőket, vagy gúnyt űztek a kegyes Koránból. Hiába igazolódik be utólag, hogy ezek a vádak légből kapottak, a károk általában már nem helyreállíthatók.

A keresztények pedig tömegesen menekülnek az országból. Már aki teheti. Több uniós követségi forrásunk úgy nyilatkozott a kopt keresztények kivándorlásáról, hogy „a válságban lévő uniós tagállamok a befektetések reményében szívesen látják a kopt keresztény gazdasági elitet”. De nem a szegényeket.

Gyerekek és nők gyűlnek össze a templomban, mely hangos a sebesültek nyögéseitől. Papok járják körbe a széksorokat és koptul imádkozzák a Miatyánkot. Ameddig a Hetek tudósítója az ostromlott katedrálisban van, még nem lehet tudni, hogy be tud-e törni majd a csőcselék, és mit fognak tenni az összegyűlt rémült nőkkel, gyerekekkel.  Mindenkinek a tekintetében rémületet látunk.

Az egyik fiatal kopt orvos kézen ragad minket, és azt mondja: „Ha lefényképeztetek mindent, menjetek, amíg tudtok. Írjátok meg, mi történik itt, hogy mit tesz velünk Murszi elnök.” A kapu előtt, amin bejöttünk, már összecsapnak az iszlamisták és a keresztények. Hosszasan ácsorgunk az egyre rémültebb tömegben, több kopt övében házilag barkácsolt fegyvereket látunk.

Egy középkorú nőt veszünk észre egy kocsiban, aki veszettül dudál, hogy nyissák ki neki a kaput, hogy ki tudjon hajtani. Bekopogunk az ablakon, és bekéredzkedünk. Egy pópával és egy rémült fiatal lánnyal osztozunk az autón. Miközben a kapunyitásra várunk, a papot faggatom. Elmondja lesújtó véleményét, de nem idézhetem. Bevett szokás a kopt egyházban, hogy senki sem mond politikai véleményt a sajtónak.

Végül kinyitják a kaput, kihajtunk. Megvadult, őrjöngő férfiak verik a kocsi karosszériáját és az ablakokat, ököllel, botokkal, amíg ki nem érünk a tömegből és fel nem gyorsulunk Héliopolisz felé.