Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Keresztényüldözés ma

Vannak akik segítenek. Open Doors.

2013. február 08. - Emide Buda

Isten csempészei

Az Open Doors hihetetlen története

A holland Anne van der Bijl (András testvér) már tizenévesként tapasztalatokat szerzett titkos hálózatok kiépítésében, mivel a német megszállás idején aktívan részt vett a zsidómentésben, és az ellenállásban is feltűnt kiemelkedő merészségével (tizenhárom évesen például otthonról lopott cukrot tett egy német tábornok kocsijának a benzintartályába, ami nagy bosszúságot okozott a németeknek).

A háború után tovább kereste az izgalmakat: jelentkezett a holland hadseregbe, amelynek tagjaként az indonéz függetlenségi háborúba küldték. Kommandósként gyakran vett részt a bennszülött lakosság elleni kegyetlenkedésekben. Egy alkalommal, amikor sérülten kórházba került, hirtelen komolyan elkezdett ránehezedni vétkeinek – legfőképpen az általa elkövetett gyilkosságoknak – súlya. Ekkor kezdte el olvasni a Bibliát – annak ellenére, hogy gyermekkora óta szíve mélyéből utálta a vallást. Heteken keresztül éjjel-nappal a Szentírást bújta.

Hollandiába visszatérve találkozott egy fiatal evangélistával, aki elmagyarázta neki a bibliai megtérés alapjait. Megtérése után egy gyárban helyezkedett el, és akárhova ment, folyamatosan tértek meg körülötte
az emberek, a fél gyárat is beleértve. Így aztán bekerült egy missziós iskolába. A tanfolyam után elolvasott egy hirdetést a holland kommunista párt újságjában, amely egy nemzetközi kommunista ifjúsági táborról szólt Lengyelországban. Keresztény misszionáriusként jelentkezett a kommunista pártnál, és meglepetésére elfogadták jelentkezését. Lengyelországban a tábor ideje alatt sikerült ellátogatnia egy lengyel evangéliumi gyülekezetbe. Ebből a látogatásból két tanulsággal tért haza: a vasfüggöny mögött élő keresztényeknek hihetetlen bátorítást jelent, ha valaki nyugatról meglátogatja őket, és hogy az ottani hívők elsődleges problémája
a Bibliák hiánya. Hollandiában minden lehetséges keresztény fórummal megosztotta új ötletét: látogassuk őket és csempésszünk nekik Bibliákat. De mindenhol elutasították, sőt egyenesen őrültnek tartották.
Akkor alakult meg az Open Doors szervezete, amikor 1955-ben András testvér egyedül nekiindult Bibliákat csempészni a vasfüggöny mögé, míg néhány keresztény barátja odahaza folyamatosan imádkozott érte. Mivel a határőrök a vasfüggöny határán minden egyes járművet nagy alapossággal átkutattak, András testvér és barátai arra a következtetésre jutottak, hogy esélytelen bármit elrejteniük, ezért már az első utazások során az ellenkezőjét tették: egyáltalán nem rejtették el a Bibliákat, hanem teljesen nyitott táskában, egyenesen az ülésen hagyták, a lehető legegyér­tel­műbb helyen. Így született a híres bibliacsempész imája: „Uram, amikor ezen a földön jártál, a vak szemet megvilágosítottad, most azért imád­kozom, hogy a látó szemet vakítsd meg, hogy az őrök ne vegyék észre azt, ami a szemük előtt lesz”. Amikor már sikerült átjutni a határon, András testvér egy másik akadállyal szembesült: hogyan léphet kapcsolatba a többnyire földalatti gyülekezetekkel, főleg amikor a titkosrendőrség a külföldiek minden lépését követi? Ez valóban képtelenség volt, de a természetfölötti megtapasztalások annyira elválaszthatatlanok a szervezet történetétől, hogy mégis sikerült.
A Szovjetunióban a hálózatépítés így indult: András testvér a Vörös Tér kel­lős közepén állt egy turistacsoporttal – mert egyénileg nem utazhatott be –, és éppen azon töprengett, hogy vajon most mihez kezdjen, amikor észrevétlenül egy idős orosz úr termett mellette. „Elnézést, de Szibériából jöttem, mivel szólt az Úr hozzám, hogy legyek ma délelőtt a Vörös Téren,
mert ott lesz egy külföldi fiatal, akit Isten küldött, hogy nekem hozzon Bibliát. Tudja, évtizedek óta imádkozok Bibliáért” – mondta. A kezdeti hősi korszak után a szervezet egyre nagyobb hálózatot épített ki, és egyre szofisztikáltabb módszerek segítségével csempészett be Bibliát és keresztény irodalmat a vasfüggöny mögötti összes országba (Albániát is beleértve), sőt maga is saját titkos (szamizdat) nyomdákat működtetett a Szovjetunióban.
A szervezet a kínai kulturális forradalom után, a hatvanas évek végén látott hozzá kínai hálózata kiépítéséhez, nem sikertelenül. Legnagyobb csem­pészakciójuk is Kínában zajlott a Gyöngy fedőnév alatt végrehajtott mű­ve­let keretében, amikor 1981-ben a tenger felől egymillió Bibliát csempésztek be a kommunista országba egyetlenegy éjszaka alatt. Ma a kínai hálózatuk
segítségével az Észak-Koreából menekülőknek segítenek, illetve jelen­leg is éves szinten hatvanezer Bibliát csempésznek be a börtönországba (gyógyszerek és rizs mellett, mióta a keresztényeket fenyegető legnagyobb veszély a munkatábor után az éhhalál). A szervezet a helsinki emberi jogi     u
u nyilatkozat elfogadása óta kezdte el emberi jogi tevékenységét, illetve alakult át modern emberi jogi szervezetté (a szervezet nyugaton folyamatosan kampányolt a hitük miatt a kommunista országokban fogva tartott keresztények szabadon engedéséért, míg keleten a kommunista hatóságokkal tárgyalt – többek között a Biblia terjesztésének legalizálásáért). A rendszerváltás óta a szervezet hasonló hálózatok építésén dolgozik zárt muzulmán országokban. Jelenleg több mint hatvan országban támogatják a helyi egyházakat, és huszonnégy donorországban vannak jelen. Nyugat-Európában
a szervezet rendszeres támogatóinak számát legalább százezerre becsülik. Globális költségvetése éves szinten hetvenmillió euró, továbbá évi három
és félmillió Bibliát és keresztény irodalmat adományoznak (legálisan).
A szervezet erőssége, hogy rendkívüli módon rugalmas, sikere való­­szí­nűleg abban rejlik, hogy nem egy hagyományos „ministry” vagy missziós szervezet, hanem leginkább egy összekötő kapocshoz hasonlít, amely
a helyi gyülekezeteket köti össze a donor- és a fogadóországokban, ilyen módon mindig a helyi gyülekezetek szolgálatában áll és folyamatosan alkalmazkodik. Kínában például elkezdtek családról, házasságról szóló könyveket eljuttatni a keresztényeknek, mert rájöttek, hogy a legtöbb mai kínai keresztény vezetőnek aligha volt normális családi élete (az utazószolgálat és a börtönben töltött időszakok miatt), emiatt nem tudnak ezen a területen bibliai példát mutatni, illetve nem szoktak erről tanítani. Észak-Nigériában az iszlamista terror főleg a keresztény közösség vezetőit célozza meg. Nem ritka, hogy özvegyeik magukra maradnak öt-hét kisgyermekkel férjük meggyilkolása után. Ezért egy mikrohitel- és oktatási programot indítottak el a terrorözvegyek számára. Irakban olyan méretű traumákon mentek keresztül a keresztények, hogy poszttraumatikus pszichológiai tanácsadást indítottak. Iránban a muszlim háttérből megtért keresztények házicsoportokban találkoznak, de mivel egyikük sem vett még részt „rendes” keresztény istentiszteleten, nincsenek minták előttük, és előfordul, hogy teológiailag „elkalandoznak”, ezért a szervezet arra teszi a hangsúlyt, hogy szakirodalmat, alaptanításokat juttasson el hozzájuk.
Az 1967-ben megjelent Isten csempésze című könyv a szervezet kalandos „hőskorszakát” örökítette meg, mára negyven nyelvre fordították le, és tizenkétmillió példánnyal a huszadik századi keresztény irodalom egyik nagy klasszikusává vált. András testvérhez kötődik a szervezet legemlékezetesebb imakampánya is. Az 1984-ben indított programot egy hétéves időszakra tervezték, célkitűzése teljes képtelenség volt: a vallásszabadság helyreállítása a vasfüggöny mögötti országokban – nem az üldözés vagy a korlátozások enyhülése, hanem a vallásszabadság helyreállítása volt a cél. Az imakampány vége egybeesett a berlini fal ledöntésével.
András testvér egyik utolsó utazása a szervezet kötelékében Afganisztánba volt 2008-ban, ahol egy al-Kaida kiképzőtáborban tartott előadást Jézus Krisztus személyéről. Ma már teljesen visszavonult a szervezet vezetésétől.

http://www.hetek.hu/hatter/201302/isten_csempeszei

Virágzó rózsák  a sivatagban

Interjú Michel Vartonnal, az Open Doors strasbourgi emberi jogi iroda vezetőjével

Mindaz, amit a kommunizmus alatt átéltünk, egyfajta iskola volt, hogy felkészítsen minket a muzulmán világban zajló szolgálatunkra a keresztények felé – mondta a Heteknek az elsősorban evangéliumi keresztények érdekvédelmével és támogatásával foglalkozó Open Doors nemzetközi szervezet strasbourgi irodájának vezetője. Michel Varton szerint a múlt héten kiadott éves jelentésük is azt igazolja, hogy a keresztény kisebbségekkel szemben tanúsított bánásmód olyan súlyos kérdéssé vált – különösen a muszlim világban –, amelyet a közvélemény egyszerűen
már nem hagyhat figyelmen kívül.

Mi késztetett egy fiatal brit állampolgárt arra, hogy Bibliákat csempésszen a vasfüggöny mögé?
–  Megtérésem után az egyik legelső könyv, ami a kezembe került, András testvér Isten csempésze című írása volt. Aztán Franciaországban, amikor misszionáriusként kerestem a helyemet, személyesen találkoztam az Open Doors munkatársaival. Nagyon megfogott az összeszedettségük, a professzionális hozzáállásuk. 1983-tól kezdtem el az Open Doors franciaországi irodájában teljes munkaidőben dolgozni.

Miből állt a munkája? Úgy tudom, sokat járt Ceaușescu Romániájában…
–  Francia evangéliumi gyülekezeteket kellett látogatnom, ahol a szervezet munkáját bemutattam. Emellett rendszeresen Bibliákat csempésztem, elsősorban Romániába. Minden alkalommal átutaztunk Magyarországon, amely kommunista ország volt ugyan, de nagyon szembetűnő volt a különbség Romániához képest. Ha már visszafele átértünk a magyar–román határon, mindig fellélegeztem, majdnem otthon éreztem magam.
Romániában a nyolcvanas évek első felében speciálisan átalakított lakókocsiban utaztunk, amelynek a belső szerkezetében Bibliákat csempésztünk, de a nyolcvanas évek második felétől saját teherautó-flottánk lett. Valódi külkereskedelmi megbízásokat teljesítettünk, ám a teherautók belső szerkezetébe utazásonként több tízezer Bibliát rejtettünk el. Mi külön utaztunk, és megbeszéltünk a teherautó sofőrjével egy találkozót Romániában éjjel, egy elhagyott helyen. Ott szétszedtük a járművet, a Bibliákat személygépkocsiban továbbvittük, majd szétosztogattuk a romániai gyülekezetek között. A Bibliák egy részét román keresztények továbbcsempészték a Szovjetunióba.
Rengeteg kalandot éltünk át. A legnagyobb csoda számomra az, hogy egyetlen egyszer sem buktunk le – ebben az esetben a teherautó sofőrje tíz-húsz év börtönbüntetést kapott volna. Alapítónk, András testvér mindig azt szokta mondani, hogy mindaz, amit a kommunizmus alatt átéltünk, egyfajta iskola volt, hogy felkészítsen minket a muzulmán világban zajló szolgálatunkra a keresztények felé.
Ma ön az Open Doors franciaországi szervezetének a vezetője. Miért választották székhelyül Strasbourgot?
–  Strasbourg számunkra bejárást jelent az Európa Tanács intézményrendszeréhez, ahol jó munkakapcsolatunk van a vallásszabadságot érintő kérdésekben. Emellett részt veszek az Európai Unió brüsszeli intézményrendszere felé irányuló lobbitevékenységünkben, az Open Doors hollandiai központjának útmutatásai alapján. Ezek az irányelvek az ENSZ felé irányuló munkánkat is meghatározzák. (Erről bővebben lásd: Szigorúan védett vallások. Hetek, 2010. október 15.)
Szeretném megjegyezni, hogy a mi munkánk gyökeresen eltér a szokványos emberi jogi szervezetektől, mert nekünk az információgyűjtés és a lobbitevékenység nem alaptevékenységnek számít, hanem teljes mértékben másodlagos. Az alaptevékenységünk továbbra is az, hogy jelen legyünk azokban az országokban, ahol a keresztényeket üldözik. Az adatgyűjtés éppen a jelenlétünkből fakad, az örökzöld téma inkább az, hogyan miként tudjuk úgy felhasználni ezeket az információkat, hogy a forrásainkat ne veszélyeztessük.
Múlt héten az Európai Parlamentben egy sajtótájékoztató keretében mutatták be a keresztény­üldözés szempontjából legproblémásabb ötven országról szóló jelentésüket. Milyen tapasztalatokat szereztek? (Ötven ország, ahol életveszélyes kereszténynek lenni. Hetek, 2013. január 18. )
– Egy holland EP-képviselő, Peter van Dalen szervezte meg nekünk a sajtótájékoztatót. Ő azt állítja, hogy ilyen sok embert nem látott még összejönni ilyenfajta lobbirendezvényre, ráadásul minden parlamenti frakcióból voltak képviselők, ami különösen ritka. A parlament létszámához képest a huszonöt EP-képviselő jelenléte kevésnek tűnik ugyan, de vendéglátónk kifejezetten meg volt elégedve, főleg hogy köz­ben mellettünk éppen a plenáris ülés zajlott.
Franciaországban hogyan fogadták az idei jelentést?
–  Meglepően jól, sőt ez már a harmadik év, hogy a sajtó részéről komoly érdeklődést tapasztalunk, és higgye el nekem, már harminc éve dolgozom az Open Doorsszal Franciaországban, de ilyen érdeklődés soha nem volt. Termé­szetesen éveken keresztül megkerestek a sajtótól, ha egy-egy helyzet kapcsán kérdés merült fel, de maga a keresztény­üldözés mint önálló témakör egyszerűen nem szerepelt a médiában. Ma már az újságírók felfogták, hogy a keresztény kisebbségekkel szemben tanúsított bánásmód olyan súlyos kérdéssé vált, ame­lyet egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Hogyan magyarázza ezt a változást?
–  Őszinte leszek: mivel olyan súlyú atrocitások történtek az utóbbi években a keresztényekkel szemben, mint például a bagdadi keresztényellenes robbantások, vagy a nigériai keresztények elleni merényletek sorozata, a médiának nem maradt más választása. Kénytelenek foglalkozni a keresztényüldözéssel. Az általános érdektelenség mellett egy tudatosság is volt amögött, hogy eddig hallgattak erről. Ugyanis, ha a média azokkal a jelenségekkel foglalkozik, ame­lyek más országban zajlanak, ahol nem működik az együttélés több vallás között, akkor óhatatlanul el kellene kezdenünk azon gondolkozni, hogy mi is zajlik a mi multikulturális nyugat-euró­pai társadalmainkban és mik a kockázatok. Azzal a kihívással kellene szem­besülnünk, hogy miként sikerülhet nálunk az együttélés?
Úgy tudom, továbbra sem elégszik meg az irodai élettel, nemrég utazott Bagdadba. Milyen benyomásokkal tért haza?
Lerombolt gyülekezeti ház Nigériá­ban. Külön szolgálati terület a keresztény vezetők öz­vegyeinek anyagi támo­gatása.
–  Nagyon bátorító volt vidám, örömteli keresztényekkel találkozni, akik a környezetükben hirdetik az evangéliumot. Muzulmán szomszédaikkal, barátaikkal építik a kapcsolatokat. Érdemes figyelni azokra a folyamatokra is, amelyek az iraki társadalmon belül játszódnak le. Vannak muzulmánok, akik nem akarják elűzni a keresztényeket, és hisznek az együttélésben, ahogyan ez régebben is volt. Ezeket a folyamatokat valahogy erősíteni kellene. Bagdadban ma szinte nem találni olyan keresztény családot, ahol ne veszítettek volna el legalább egy közeli hozzátartozót. Ki-ki a házastársát, a gyermekét gyászolja a terror miatt, nincsen ép család. Minden egyes keresztény testközelből tapasztalta meg a terrort. Sőt, olyan fiatal nemzedék nő fel, amely a mindennapos terrorban szocializálódott. Találkoztam olyan muzulmán háttérből származó keresztényekkel is, akik azzal a tudattal élik mindennapjaikat, hogy ha megtérésükről tudomást szerez a családjuk, vagy a környezetük, akkor nyomban meg fogják őket gyilkolni.
Az iraki keresztények jelentős része Szíriába menekült. Mi történt velük?
–  Rettenetes helyzetbe kerültek. Most már másodszor váltak menekültté. Egyszer mindent hátra kellett hagyniuk, amikor Szíriába menekültek, most pedig Libanonban kellett menedéket keresniük. Közben Irakba sem mernek visszatérni, hiszen jelenleg nincs garancia arra, hogy mi vár ott rájuk.
Az iraki keresztények nyolcvan százaléka elhagyta az országot. Ha a híreket figyeljük, nagyon úgy látszik, hogy az „iraki forgatókönyv” szerint alakulhatnak az ese­mények Szíriában és Egyiptomban is. Vissza lehet még fordítani ezt a folyamatot?
– Elborzaszt minket, ami jelenleg Szíriában zajlik. A radikális csoportok egyre erőszakosabbak, dzsihádista kormányt akarnak létrehozni Szíriában. Már több hónapja mondják nekünk a szíriai keresztények, hogy ők könnyű prédának számítanak, hiszen sem a kormányzati erők, sem a lázadók nem védik meg őket.
Egyiptomból is menekülnek a keresztények, de ott egyfajta öngerjesztő folyamat is közrejátszik a jelenségben. Egy egyiptomi munkatársunk így szemléltette a helyzetet: minden vasárnapi istentisz­teleten kiderül, hogy ennek vagy annak a kereszténynek a helye üres, ráadásul mondjuk pont az egyik elöljárónak a széke, aki az Egyesült Államokba távozott. Végleg. Ez rendkívüli módon lehangolóan hat a hátramaradt keresztényekre. Főleg, hogy azok mennek el, akik képzettebbek, külföldi összeköttetésekkel rendelkeznek, húzóerőt jelentenek.
Amikor találkozunk üldözött keresztényekkel, mindig megosztjuk velük, hogy mi úgy látjuk, az egyháznak maradnia kell. Persze tiszteletben tartjuk a döntéseiket: akár maradnak, akár elmennek, végig mellettük vagyunk. Erről van egy nagyon érdekes történetem. Húsz évvel ezelőtt volt egy fiatal iraki keresztény, aki külföldön teológiát tanult. Ebben is támogattuk őt, mert András testvér értékes keresztény vezetőt látott benne az iraki egyház számára. A fiatalember tanulmányai befejeztével mégiscsak úgy döntött, hogy Ausztráliában fog letelepedni. És képzelje el, amikor most Bagdadba utaz­tunk, újból találkoztunk vele. Nemrég tért haza Ausztráliából, egy nagy presbiteriánus gyülekezetet pásztorol. Nagyon örültünk neki. Volt egy szudáni pásztor ismerősöm, aki a következőképpen fogalmazott: „Én az Úr sivatagi rózsája vagyok, és ott kell virágoznom, ahova az Úr engem ültetett.” Isten azért ültetett minket egy bizonyos országba, hogy ott a föld sója legyünk. Természe­tesen, amikor olyan a helyzet, hogy valóban élet-halál forog kockán, akkor menni kell.
Emlékezzünk vissza a rendszerváltás előzményeire. Ma már senki nem vitatja az egyházak érdemeit a rendszerváltásban. És ez miért alakulhatott így? Mert vasfüggöny volt, a keresztények kénytelenek voltak maradni, így az egyház fokozatosan megváltoztatta az őt körülvevő társadalmat.

A bejegyzés trackback címe:

https://kozbenjaro.blog.hu/api/trackback/id/tr845069469

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.